Ehelyett odamentem és leültem mellé.
Óvatosan. Lassan.
A vállára hajtottam a fejem – ugyanarra a vállra, amelyik a kórházban töltött éjszakák alatt, a fájdalom alatt, a csendben is tartott.
Kissé megmozdult, ösztönösen átkarolt.
És ekkor hullott darabokra minden.
Nem ezer darabra, hanem valami egésszé.
Minden kétség. Minden félelem. Minden néma meggyőződés, hogy túl nehézzé váltam ahhoz, hogy elviseljem.
Hiányzó.
Valami stabil dolog váltotta fel.
Valami biztos.
Lehunytam a szemem, és azt suttogtam: „Már mindent jól csinálsz.”
Megdermedt.
Éreztem, hogy zavartan néz le rám.
„Hogy érted ezt?” – kérdezte halkan.
Mosolyogva dőltem a
