zokogásom hangját.
Két évig azt hittem, hogy elhalványulok.
Két éven át olyan módon harcolt értem, amilyet még soha nem láttam.
Letettem a telefont.
Egy pillanatig ott ültem, hagytam, hogy a súlya rám nehezedjen – már nem olyan nehéz, mint azelőtt, de meleg. Szinte elsöprő gyengédséggel.
Aztán felkeltem.
Remegtek a lábaim, miközben beléptem a nappaliba.
Ott volt, pontosan úgy, mint mindig ilyenkor, a kanapén ült, kezében egy könyvvel. A mellette lévő lámpa lágy fénye gyengéden megvilágította az arcát.
Felnézett, amikor meghallotta engem.
– Hé – mondta halkan mosolyogva. – Nem tudsz aludni?
Nem válaszoltam azonnal.
