furcsa tárgy bukkan fel: ívelt forma, sötét felület, nyugtalanító kis dudorok. Az azonnali reakció? Pánik. És amint valaki kimondja a végzetes szavakat – „Azt hiszem, él” –, senki sem látja már ugyanúgy.
A forma testté válik. A sötét vége fejjé. A kis jelek hirtelen erekké válnak. Lenyűgöző, nem igaz? Mert maga a tárgy egy tapodtat sem mozdult.
Az agy szereti befejezni a történeteket
Ennek a jelenségnek van neve: felülről lefelé irányuló feldolgozás . Egyszerűen fogalmazva, az agyunk nem semlegesen elemzi az információkat. Azzal kezdi, amit már tud – a félelmeivel, az elvárásaival –, hogy értelmezze
